Időszerű téli teendők egy szántóföldi biogazdaságban
Tisztelt Szántóföldi növénytermesztők!
Az elmúlt év utolsó hónapjai, illetve az idei év első hetei végre meghozták azt a csapadékmennyiséget, vagy legalábbis annak egy jelentős részét, amely az elmúlt év tavaszán és a nyár folyamán elmaradt. Ez a hirtelen vízbőség ugyanakkor olyan problémákat is felvethet, amelyekre mind növényvédelmi, mind pedig talajvédelmi szempontból a biogazdálkodást folytató termesztőknek érdemes felkészülniük.
Talajvédelem
A fagyos időszakok és az enyhe, fagymentes időszakok váltakozása a vízzel szélsőséges mértékben telített talajokon esetenként előidézheti a felfagyás jelenségét. Ez akkor következhet be, ha a talaj legfelső rétege is teljes mértékben átitatódik vízzel és tartósabb, erős fagyokkal járó hideg periódus köszönt be. Ilyenkor a talaj felső rétegében levő víz megfagy és a hidegben ez a fagyott réteg ki is tágul. A folyamat során a fagyott réteg elválik az alatta levő talajrétegektől, amelynek következtében a benne levő növények gyökerei elszakadhatnak. Ez a fagy kiengedése után a növények hervadásában, satnya növekedésében, sárgulásában nyilvánulhat meg. Sokszor ezek a nem éppen tipikus tünetek nem igazán könnyítik meg a probléma felderítését. Ráadásul a legyengült növények lombozatán gyakorta jelennek meg szaprofág (bomló anyagokkal táplálkozó), vagy nekrotróf (sejtfalat bontó, méreganyagot termelő, majd a növény szöveteinek elhalása után azt kolonizáló) szervezetek is.
Felfagyás esetén a legfelső talajréteg a talaj felengedése után meglehetősen laza lesz. Nagyon jellegzetes tünet az, hogy ahol bármilyen okból a fagyott réteg nem tudott elemelkedni az alsóbb rétegektől, ott a növényzet láthatóan egészségesebb, zöldebb, mint másutt. Tipikusan ilyen helyek pl. a keréknyomok. A felfagyás kialakulása ellen nem sokat tehetünk, ugyanakkor a megszakadt gyökérzet okozta víz és tápanyaghiányt jelentősen csökkenthetjük, ha valamivel visszatömörítjük a felfagyás miatt elemelkedett talajréteget. Erre a célra a talaj hengerezése javasolható. Nyilvánvalóan csak olyan körülmények között, amikor a talaj már nem olyan nedves, hogy a hengert vontató munkagép nyomása már nem okozhat durva szerkezetrombolást, talajtömörödést. Éppen ezért ilyen, vízzel túltelített talajállapotok esetén fokozottan kerülni kell a talaj taposását. Most járnak jól azok a gazdálkodók, akiknél a talaj megfelelő vízbefogadó képessége biztosított. A talaj vízbefogadó képességének növelésére alkalmas lehet a talajtakaró növények beillesztése a növénytermesztési rendszerbe, és a megfelelő, a talajszerkezetet és a talaj biológiai életét nem károsító, forgatásmentes talajművelés.
A túlzottan sok nedvesség a talajban más veszélyeket is rejteget. A kalászos gabonák tavaszi, élettani eredetű levélfoltossága évről évre visszatérő probléma. Ez a probléma majd később, március – április környékén válik ugyan sokszor láthatóvá, de valójában már most elkezdődik. A kitavaszodás időszakában az egyre intenzívebbé váló fotoszintézis egyes káros melléktermékeinek sejteken belüli lebontását végző enzimrendszer csak akkor tudja megfelelően ellátni feladatát, ha bizonyos mezo- és mikroelemekből a növény ellátottsága megfelelő. Kellő mennyiségű réz, mangán és cink nélkül a levél csúcsán, vagy szélesebb levelű fajtákon a levél hajlatában eleinte apró vizenyős foltok alakulnak ki, melyek később elhalhatnak. Az élettani eredetű levélfoltosságokat előidéző tápelemhiányt a talaj túlzott szárazsága épp úgy okozhatja, mint a túlzottan nedves, levegőtlen talajállapotok. Jelenleg pont ez az állapot áll fenn. Ahol lehetőség van rá, érdemes lehet a vízállásos foltokról a felesleges vizet a sokszor csak pár méterre levő mezsgyékre, árkokba elvezetni. Ilyen időszakban ez döntően csak kézi erővel hajtható most végre, ráadásul meglehetősen nehéz, piszkos, sáros munka. Ugyanakkor sokat segíthet a gabonák élettani állapotán.
Növényvédelmi problémák
Ebben a téli időszakban igazság szerint alig vannak olyan növényvédelmi problémák, amelyek gyors beavatkozást tennének szükségessé. Ami gondot okozhat, az egyrészt a kalászosokban, de főképp az őszi árpában felszaporodott kórokozók mennyisége, amely esetenként már most nagyon gyatra növény egészségügyi állapotokat okoz az érintett kalászosok állományaiban. Az árpa eleve „betegebb” növény, mint a búza. Több olyan betegsége van, amelyek döntő mértékben befolyásolhatják a növény egészségi állapotát és ez által a termést is. Jelen időszakban a barna levélfoltosság (Bipolaris sorokiniana) mellé már felzárkózott a nála sokkal veszélyesebb, nagyobb pusztító erővel rendelkező hálózatos levélfoltosság (Drechslera teres) és a lisztharmat (Blumeria graminis f. sp. hordei) is. A szélsőségesen nedves állapotok még a hírhedten nedvességigényes, nagyon látványos tüneteket okozó, de szerencsére nem túlzottan veszélyes rinhospóriumos levélfoltosság (Rhynchosporium secalis) fellépését is előidézték az ország néhány pontján.
Az őszi búza esetében alapvetően a korábban vetett, dúsabb állományok vannak nagyobb veszélyben. A szeptóriás levélfoltosság (Septoria tritici) mellett egyre több helyen válik dominánssá a lisztharmat (Blumeria graminis f. sp. tritici). Szerencsére a búzára nagy veszélyt jelentő rozsdabetegségek jelen állapot szerint nem mutathatóak ki a hazai búza állományokból. Ugyanakkor ne feledkezzünk el az őszi zabról sem! A rendkívül nedves körülmények lehetővé tették a szintén nagyon nedvesség igényes zab barna levélfoltosságának (Drechslera avenae) megjelenését néhány állományban. Ez a kórokozó rendkívül szívós, még konvencionális termesztési feltételek között is nagy kihívás a visszaszorítása. Rendkívül nagymértékben képes ellenállni a különböző fungicides kezeléseknek. Ellene biotermesztésben néhány agrotechnikai beavatkozáson (kisebb vetett csíraszám, széliránnyal párhuzamos sorok) nem sokat lehet tenni.
A mostani időszakban a legfontosabb, hogy tudjunk az esetleg jelen levő kórokozókról, ismerjük pontosan gabonáink növény egészségügyi állapotát. Ez csak gondos, alapos szemlézéssel állapítható meg. A jelen levő, korábban felsorolt kórokozók közül biotermesztési környezetben igazság szerint a lisztharmat ellen van lehetőségünk engedélyezett, kéntartalmú készítmények használatára. Nem most, hanem amikor a talajállapotok lehetővé teszik, hogy a talaj szerkezetének rombolása, tömörítése nélkül rá lehessen munkagépekkel menni a táblára.
A későbbi, esetlegesen végrehajtandó kezelés szükségességének és időzítésének elbírálása során két dolgot érdemes a fertőzés mértékén kívül figyelembe venni. Egyik a kórokozó biológiai állapota. A lisztharmat akkor igazán veszélyes, ha a telepek fiatalok, fehér színűek, a sporuláció miatt „porzanak”. Drapp színű, öreg, netán már apró, mákszemre emlékeztető kazmotéciumokkal ellátott telepektől már nem várható érdemi sporuláció, terjedés. Jelen időszakban sajnos a fiatal, sporuláló telepek vannak nagy többségben. A másik figyelembe veendő tétel az időjárás várható alakulása. A tavasz megérkezésével a hőmérséklet emelkedése és a napsütéses időszakok gyakoribbá és hosszabbá válása drasztikusan segíteni fogja a lisztharmat sporulációját és ez által a terjedését. A védekezés időzítésénél nyilvánvalóan a fiatal telepekből álló kórokozó populációt kell megcélozni, lehetőleg még a nagyon intenzív terjedés időszaka előtt. A gazdanövény fenológiáját is célszerű lesz figyelni. Nem szabad megvárni a védekezéssel a szárba indulás leginkább intenzív szakaszát. Ekkor a kalászosok (főképp az árpa) pár nap alatt annyi levelet fejlesztenek, hogy az alul levő, már fertőzött levelekre a száron levő levelek kifejlődése után már nem tudunk semmiféle készítményt lejuttatni. Ez az esetleges védekezés ugyan még „a jövő zenéje”, de szükségességét részben a mostani időszakban elvégzett tényfeltáró szemlézések határozzák meg.
A másik növényvédelmi természetű gond a mezei rágcsálók helyenként még mindig nagy száma. Bár az idei télen átlagosan jóval kisebb ezen károsítók egyedszáma, de helyi szinten még okozhatnak a nagyobb populációk problémát. A mezei pocok (Microtus arvalis) és társai alapvetően jól bírják a téli havat, fagyot. Ugyanakkor nagyon nem szeretik a már november óta tartó vizes, ködös időszakot. Ilyenkor elszabadulnak az őket megtizedelő betegségek, amelyek a populációjuk gyors összeomlását is előidézhetik. A leginkább közismert, a rágcsálók pusztulásáért felelős kórokozó a tularémia, vagy nyúlpestis (Francisella tularensis) jelenleg nincs benn az országban, de ez annyira nem is nagy baj. Ez a betegség ugyanis az embert is megtámadhatja. (Legközelebbi rokona a Yersinia pestis, amelyet úgy hiszem, hogy nem nagyon kell bemutatni senkinek.) Szerencsére a tularémia mellett még igen sok olyan kórokozó van, amely ilyen időjárási feltételek mellett hatásosan apasztja a rágcsálók egyedszámát.
A mikrobiológiai szereplők mellett a mezei rágcsálók legfontosabb pusztítói a különböző ragadozó- és gázlómadarak. Ha megfelelő élőhelyeket biztosítunk számukra területeinken, akkor nagyon hatékonyan képesek csökkenteni a különböző rágcsálók egyedszámát a földjeinken. A szemlézések során ezért érdemes figyelni a mezei rágcsálók jelenlétére is. A lakott járatokat igazság szerint betaposással, majd 1 nap múlva újbóli szemlézéssel kellene számba venni, de némi gyakorlattal a járatok nyílásának állapotából, a környezet jellegzetességeiből könnyen megállapítható, hogy egy adott járatban tartózkodnak-e rágcsálók. Érdemes lehet messzebbről a vizes élőhelyek tágabb környezetében a gázlómadarak (gémek, kócsagok) elhelyezkedését is figyelni. Ilyenkor a szántóföldeken a mezei rágcsálókon kívül nincs más ennivaló számukra. Így igen jó eséllyel azok a területek, ahol ezek a madarak csoportosulnak, mezei rágcsálókkal fertőzöttek.
A gázlómadarak (vagy akár az áttelelő fehér gólyák) tevékenységét leginkább azzal segíthetjük, hogy tartózkodunk a felesleges zavarásuktól. A klasszikus rágcsálóevő ragadozómadarak (ölyvek, vércsék, baglyok) tevékenységét leginkább a pocokvárak, károsított területek közelében elhelyezett T-fák kihelyezésével lehet elősegíteni. Ezeket a rágcsálók számának csökkenése, elfogyása után lehet vándoroltatni is. Ha elfogyott a táplálék, akkor a madarak nem fognak már vadászni ezekről a fákról (Emészteni, pihenni nem itt szoktak, hanem valamilyen magasabb fán keresnek olyan helyet, amely kevésbé látványos, nyitott.) A téli vendégként hozzánk érkező kékes rétihéjákat ugyanakkor hidegen hagyja a T-fák jelenléte. Ezek a kényes madarak kimondottan irtóznak az emberi társaságtól, viszont kiváló repülők révén naphosszat képesek repülve a rágcsálókra vadászni.
Egyes madarak jelenléte ugyanakkor kártétellel is járhat. A hattyúk és a vadludak erőszeretettel keresik fel nagy csapatokban az őszi kalászosok és az őszi káposztarepce táblákat. A libák inkább a kalászost, a hattyúk viszont inkább a repcét részesítik előnyben. Legelésükkel szinte tövig lecsupaszítják a növényeket. Ez durván visszaveti a növények fejlődését és (ez főleg a repce esetében okoz nagyobb gondot) a növényállomány durva fejlődésbeli heterogenitását idézheti elő.
Sajnálatos módon mind a ludak, mind pedig a hattyúk védett állatok, így jogilag még a zavarásuk is tilos. Hiába is kérnénk meg a helyileg illetékes vadásztársaságot, hogy a levegőbe leadott lövésekkel riasszák el az állatokat. A hattyúk még a gépkocsikat sem tisztelik, így a csapat közé hajtva sem nagyon késztethetők menekülésre. Ugyanakkor van egy „csodafegyver” ellenük, ez pedig a kutya. Mivel a talajon nehézkesen mozgó, ott gyakorlatilag védtelen állatokról van szó, ösztönösen menekülnek a négylábú, a földön hatalmas előnyben levő ragadozók elől. Kutyával szántóföldi szemlét tartani viszont nem ütközik semmilyen jogszabályba!
Szerencsére mind a ludak, mind pedig a hattyúk eléggé intelligens állatok. Igen gyorsan rájönnek arra, hogy mely földeken éri őket kutya általi, vagy más inzultus és mely területek azok, ahol háborítatlanul táplálkozhatnak. Általában 1 – 2 hét alatt rászoktathatóak arra, hogy csak a trehányabb, a földjeiket nem ellenőrző gazdák területeire szálljanak le és csak ott tartózkodjanak. Amennyiben csak kisebb, pár egyedből álló madár rajokkal van dolgunk, úgy az általuk okozott kár is elhanyagolható lesz és nem érdemes vele foglalkozni. Viszont a nagyobb hazai vízimadár-telelőhelyek (pl. Hortobágy, Tatai Öreg-tó, Fertő-tó környéke), illetve a közismert vándorlási útvonalak (pl. Sárvíz völgye) környezetében olyan mennyiségű madár beszállására, táplálkozására és kártételére lehet számítani, amely már indokolttá teheti a tollas jószágoknak az érintett tábláktól való távoltartását.
Fotók forrása: ÖMKi
Az összes eddig megjelent felhívás itt érhető el.